„A politika annak a művészete, hogy őszintének és teljesen nyíltnak tűnjünk, miközben a lehető legtöbbet titkoljuk el.

- A törvények a kikényszerített változás mítoszát közvetítik. Fényes új jövőt fog hozni ez vagy az a törvény. A törvények kikényszerítik a jövőt. A szabályok pedig a hit szerint a múltat erőltetik. A cselekvés mindkét esetben látszólagos. Mintha egy bizottságot neveznénk ki egy probléma tanulmányozására. Minél több ember van a bizottságban, annál több előfeltevést alkalmaznak a problémára.

- De hát törvényekre szükség van.

- Szükség? Az veszélyes.

- Hogyhogy?

- A szükséges szabályok és törvények visszatartanak az alkalmazkodástól. Végül minden elkerülhetetlenül összeomlik. Mintha a bankárok azt gondolnák, hogy megveszik a jövőt. „Én a magam idejében akarok hatalmat! A pokolba az utódaimmal!”

- Mit tesznek értem az utódaim?

…

- ...De hát mi lázadók voltunk!

- Nem furcsa, hogy a lázadók mindig belesimulnak a régi mintázatokba, amikor győznek? Ez nem a kormányok buktatója, hanem inkább annak a káprázata, aki hatalomra kerül.

- Egy dolgot mi is tudunk, a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál.

- Tévedsz, valami finomabb, de áthatóbb dologról van szó. A hatalom vonzza a korrumpálhatókat.

- Azzal mersz vádolni, hogy korrupt vagyok?

- Vádolni? Én csak véleményt mondok. Tudod, mi mégis hisszük, hogy létezik a minden törvény felett álló moralitás, amelynek házőrzőként kell őrködnie minden törvény-rögzítési kísérlet felett.

- A hatalom mindig működik. Ez a törvény!

- És azok a kormányok, amelyek elég sokáig fenntartják magukat ebben a hitben, mindig megtelnek korrupcióval.

- Moralitás! Hah!

- A törvények mindenkire veszedelmesek – a bűnösre és ártatlanra egyaránt. Nem számít, hogy erősnek vagy tehetetlennek hiszed-e magad. A törvényekben nincs emberi megértés sem önmagukról, sem másokról.

- Emberi megértés, mint olyan nem létezik!

(Választ kaptunk a kérdésünkre. Nem ember.)

- A törvényeket mindig értelmezni kell. Az értelmezők nem akarnak mozgásteret adni a könyörületnek. „A törvény az törvény”

- Az is!

- Ez veszedelmes gondolat, főként az ártatlanok felé. Az emberek ezt ösztönösen tudják, és neheztelnek az ilyen törvényekre. Sokszor öntudatlanul is olyan kis dolgokat tesznek, hogy megbénítsák a törvényt, és azokat, akik ezzel az értelmetlenséggel foglalkoznak.

- Hogy merészeled értelmetlenségnek nevezni?

- Bizony. A törvény pedig, amit megszemélyesítenek azok, akiknek a megélhetésük függ tőle, neheztelni kezd az enyémhez hasonló beszédekre.

- Jogosan!

- „Több törvényt” -mondod te. „Több törvényre van szükségünk!” Így aztán újabb érzéketlen eszközöket csinálsz, esetlegesen, új alkalmazotti fülkéket azoknak, akik a rendszerből táplálkoznak.

- Mindig így volt és mindig így is lesz!

- Tévedsz. Ez rondó. Addig forog, amíg meg nem sebzi a nem megfelelő embert vagy csoportot. És akkor jön az anarchia, a káosz. Lázadók, terroristák, egyre több erőszakos cselekmény. Dzsihad! És mindez azért, mert valami nem-emberit hoztál létre.

- Most gondolom azt fogod mondani, hogy ti egyfajta demokráciát gyakoroltok.

- Olyan éberséggel, amit te el sem tudsz képzelni.

- Tégy próbára!

- A demokráciát könnyen ki lehet siklatni azzal, ha bűnbakokat lobogtatnak a választók előtt. Le a gazdagokkal, a mohókkal, az ostoba vezetőkkel, és így tovább a hányingerig.

- Mi is így gondoljuk.

- Azt mondtad bürokraták voltatok, akik fellázadtak. Tudod, mi a hiba. Egy nehéz csúcsbürokrácia, amit a választók nem érinthetnek, mindig kiterjeszti a rendszer energiahatárait. Lopd el az idősektől, a nyugdíjasoktól, bárkitől. Főleg azoktól, akiket valaha középosztálynak neveztek, mert innen ered az energia zöme.

- Ti középosztályként gondoltok magatokra?

- Mi nem gondolunk magunkra semmiféle kötött formában. De ismerjük a bürokrácia hibáit. Gondolom van valamilyen közszolgálati formátok az „alsóbb rendek” számára.

- Vigyázunk arra, ami a miénk.

- Akkor tudod, hogy ez hogy hígítja fel a szavazást. A legjelentősebb tünet: az emberek nem szavaznak. Az ösztönük megsúgja nekik, hogy úgyis felesleges.

- A demokrácia amúgy is ostoba ötlet.

- Egyetértünk. Hajlik a demagógiára.. A választási rendszerek nagyon fogékonyak erre a nyavalyára. A demagógokat viszont könnyű azonosítani. Sokat gesztikulálnak, színpadiasan beszélnek, és olyan szavakat használnak, amelyekben a vallásos buzgalom és istenfélő őszinteség zeng. Az üres őszinteség nagyon nagy gyakorlatot követel. És ezt a gyakorlottságot lehet mindig észrevenni.

- Hogyan?

- Mindenki felismeri, aki megtanulja a jeleket. Ismétlés. Nagy igyekezet, hogy a szavakon tartsa a figyelmedet. A szavakra nem szabad odafigyelni. Azt kell nézni mit csinál a személy. Így lehet megtudni az indítékokat.

…

- A technika meglehetősen finom, de könnyű. Egy olyan rendszert hozol létre, ahol az emberek zöme elégedetlen, kicsit vagy nagyon.

(Így látja ő. Nézd, hogy bólogat.)

- Ez mindenfelé bosszúálló haragba fordul Aztán adsz egy célpontot ennek a dühnek, ahogy neked jó.

- Elterelő taktika.

- Én inkább figyelemelterelésnek nevezném. Ne adj nekik időt a kérdezősködésre! Temesd a hibáidat újabb törvényekbe! Illúzióban utazol. Bikaviadal-taktikában.

- Ó igen! Ez jó!

- Lengesd meg előttük a kendőt! Neki fognak rohanni, és összezavarodnak, amikor nem találnak mögötte matadort. Ez eltompítja a választókat, épp úgy, mint a bikákat. Legközelebb már kevesen fognak okosan élni a szavazatukkal.

- És éppen ezért csináljuk!

- Aztán az apatikus választók ellen kell fordulni. Bűntudatot kell kelteni bennük. Etetni kell őket. Szórakoztatni. De túlzásba vinni nem szabad!

- Ó dehogy!

- Döbbenjenek rá, hogy éhség vár rájuk, ha nem állnak be a sorba.”

(Frank Herbert: Dűne – Káptalanház, 1985)